Éjfél előtt fél órával Dickson jött ébreszteni. A kulcs jéghideg a lábam között, én kissé vacogva kikászálódtam és életet leheltem magamba. Sötétség volt bármerre néztem, fene nagy sötétség. Csak a csúcstámadásra készülődő társak fejlámpáit látni. Eljött a mi időnk is. Indulunk a csúcsra.
Éjfélkor indultunk el a csúcsra, mondván, hogy kb. hat órába telik, mire a csúcsra érünk, és akkor pont a napfelkeltét láthatjuk közel 6000 méter magasból. Ez a legnehezebb része a túrának. 4550 méterről az éjszaka leple alatt, sötétben fejlámpával felkúszni 5.895 méterre. A terep is másabb, nagy sziklák, kövek, nagy lépésekkel. Persze azért ne sziklamászást vagy ferrátázást képzeljetek ide, hanem cikk-cakk ösvényt, ami tele van magas lépésekkel, ahol kézzel lábbal rá kell segíteni. Ezt azért 5000 m felett átértékeli, és másképp látja az ember. A kevés, kb. 2,5 órányi alvás, a vacsora kihagyása és a magasság közösen meghozta hatását. Elkezdtem azt érezni, hogy vészesen kimerülőben vagyok. Mentem kőről kőre, lépésről lépésre, és egyre nehezebb volt minden.
Egyre sűrűbben álltunk meg pihenni. Próbáltam magamba erőltetni némi csokit, ami energiát adhat, de nem ment le egy falat sem a torkomon. Hideg volt, olyan –10oC, fáztam, pedig jól be voltam öltözve, de valószínűleg a kimerültség volt az oka. A kezemet masszíroztam és mozgattam a kesztyűben. A lábujjaim is nagyon fáztak, azokat is mozgattam, már amennyire tudtam a két vastag túrazoknitól. Aztán egyre jobban fáztak és már fájtak a lábujjaim. Ezt jeleztem is Dicksonnak, aki azzal nyugtatgatott, hogy már csak két óra, és fent vagyunk, a nap is lassan felkel, és jobb lesz. Még mindig nagyon fájt. Meneteltünk, de már szinte tényleg lépésről lépésre. Öt percenként megálltunk tíz másodpercre. Dickson próbálta bennem tartani a lelket, énekelt és bíztatott „pole pole” azaz lassan lassan… Ezt könnyű volt betartanom. Egyszer csak jobban lettem, ami a lábujjaimat illeti. Megszűnt végre a fájdalom, és nem fázott. Először megnyugodtam, de hamar beugrott, amit Konyitól (Everest–mászó Várkonyi Lászlótól) túráink során tanultam: addig jó, amíg fáj; ha már nem fáj, fagyni kezd. Azonnal megálltunk és levettem a bakancsaim. Az ujjaim és a talpam fele teljesen érzéketlenek voltak már. Megijedtem. Volt nálam vész esetre egy pattintós fűtőtasak. Ezt bevetve próbáltam melegíteni a lábaim. Nem sok sikerrel. Sokat nem időzhettünk, mert hideg volt. Mérlegeltem. Lefelé három óra, felfelé is még három óra; látva, hogy bármelyik utat választom, ugyanaz történhet, inkább a csúcs felé folytattuk az utat. Keserves és nagyon fárasztó három óra volt, mire felkelt a nap. A lábam rendbejött, kezdtem érezni újra, hogy fáj, ekkor ennek nagyon örültem. Felértünk a kráter gyűrűre a Stella point-ra. Ezt egy megváltásnak éreztem, mert innen már lankás a terep, és kb. egy óra séta a várt ránk a kráteren. A napsütés pszichésen is jól hatott, visszatért a lelkesedésem, és igaz nagyon lassan, de haladtunk a csúcshoz. Egyszer csak előbukkant a távolban. Az akkor már amúgy is szaporán verő szívem még szaporábban kezdett verni. Az utolsó métereket majdnem centiről centire tettem meg. És eljött a pillanat, amire évek óta vártam. Megérintettem a táblát amin az ált:
„Gratulálunk Ön most az UHURU csúcson van Tanzániában 5895 méteren. Afrika legmagasabb pontján és a világ legmagasabb szabadon álló hegyén. Isten hozta a világ egyik legnagyobb vulkánján.”
Euforikus állapotban éreztem magam, amit nem tudok, hogy a magasság vagy a cél elérése okozott, de nagyon jó volt. A mai napig emlékszem erre az érzésre. Negyven percet időztünk a csúcson, kötelező csúcsfotók, családnak szánt ajándékokkal szintén fotó a táblánál, majd elindultunk lefelé. Voltak, akik még csak akkor baktattak felfelé. Viszontláttam az arcukon azt, ahogy én is kinézhettem. Puszta tekintetből megértettük egymást, és akár csak egy fejbiccentéssel is tudtunk bíztatást adni. Visszaérve az alaptáborba aludtam egy órát, és mentünk tovább lefelé a Mweka campbe, ami 3100 méteren van. A hosszú út alatt, már tiszta fejjel újra volt időm elemezni pár dolgot. Dicksonnal megértettük, hogy mi okozta a túl nagy kimerültségemet. Az összevont nap második felét kicsit elnyújtottuk és nem maradt elég időm az alvásra. A vacsora kihagyása is rossz döntés volt a részemről. A lábam úgy néz ki, megúszta a komolyabb sérülést. A bakancsban való erőltetett mozgatástól és a hideg miatt a nagy lábujjaimon a körmök alatt elpattantak a hajszálerek, és úgy nézett ki, mintha kalapáccsal vágtak volna rá. Megcsípte a fagy. Teljesen fekete lett, mintha ki lett volna lakkozva. Pár hónapig őriztem még ezt a szuvenírt, de mára már ez is rendbejött. Egy dolgon azért jót nevettem: visszaemlékezve a csúcstámadás éjszakájára, bármikor kérdeztem meg Dicksont, hogy ugyan még mennyi van a csúcsig, lelkesen mindig azt válaszolta: „már csak 2-2,5 óra!” És persze nyolc óra lett belőle.
Az utolsó táborba, Mweka camp-be érkezve már felszabadult és vidám voltam. Magaménak tudva az Uhuru csúcsot, aminek jelentése szuahéli nyelven: szabadság. Ebben a táborban kaptam meg azt, amit a sikeres csúcsmászok kapnak a helyi csapattól, az üdvözlő éneket. Ez két tanzániai dal, az egyik kimondottan a Kilimandzsáróról szól, a másik pedig Tanzániáról és Afrikáról. Másnap reggel leérkeztünk a nemzeti park kijáratához. Itt hitelesítették a mászásunk sikerességét és kiállították a Golden Certification-t, azaz Arany Bizonyítványt. Ezen elismerik, hogy sikeresen érintettem a három pontot a hegyen (Gillman’s point, Stella point, Uhuru peak). Visszaérve a hotelbe ezt hivatalosan átadta nekem Dickson és megittunk közösen egy sört, amelynek neve történetesen: Kilimanjaro. Ám utam itt még korántsem ért véget. Hogy kiolvasszam kissé megfagyott és még érzéketlen nagylábujjaim, átrepültem Zanzibár szigetére…
