Delfinkaland a Vörös-tengeren

 Csak lebegünk és ámulunk a delfinraj közepén: 50-70 cikázó vidámság kering körülöttünk karnyújtásnyira: az egyik megáll előttem, átúszik alattam, majd kiugrik a vízből, és előttem landol. Ahogyan a filmeken: átugrott. Aztán megáll, rám néz, s mintha azt mondaná: na öreg, ezt csináld utánam!

Szembeszélben, sebesen vágunk át a hullámokon. A hajó orrában ülve nézem a felkelő napot, miközben két delfin húz el a lábam mellett, ki-kiugrálva a vízből. A világ sok táján láttam már a napfelkeltét, de ilyen okkersárgás színvilágot csak a Vörös-tengeren látni. A csapat többi tagja még alszik (ki a kabinjában, ki a fedélzeten), csak a kapitány támasztja a kormányt. A szudáni határvidéket vesszük célba, az Abu Fandira-zátonyokhoz igyekszünk.

Tízórányi hullámlovaglás után kezdünk lassítani. Messze elhagyva Egyiptom partjait, sorra tűntek el a túrahajók, amelyek menetrend szerint hordják a búvárokat a partközeli zátonyokhoz. Körülöttünk csak a tenger, nincs térerő, szinte harapni lehet a párás levegőt. Furcsa érzés a felismerés: magunk vagyunk.

A zátony, ahol kikötöttünk, a koralljairól híres. Nem túlzás: ez a zátony tényleg más, mint a többi. Olyan gigantikus méretű korallok sorakoznak alattunk, hogy nem győzök forgolódni, pozíciót találni a kamerának: 12-15 méter mélyen pedig olyannyira lenyűgöznek a fényviszonyok, hogy a látnivalók gyakorlatilag odaszögeznek a zátonyfalhoz. Az élmény pedig csak fokozódik, és a következő merülések egyre látványosabb és kalandosabb korallszirtekhez vezetnek: gigantikus agykorallok, melyeket papagájhalak legeltek le, és éppen úgy néznek ki, mint egy sci-fifilmben az ufók által feliratozott barlangfalak; kicsit odébb, a torony alakú képződmények körül méretes, legyezőszerű, lapos szerkezetek építenek álmennyezetet, így alakítva ki alattuk hatalmas termeket, közepükön orgonasípszerűen magasodnak a korallok. Másutt barlanghoz hasonlító csatornarendszert váj magának a sziklák között szerteágazó áttörő áramlat. A sziklákra nőtt élővilág szépen felvette az áramlat irányát, és úgy mutatják az utat, mint az útjelző táblák az országút szélén. Elegendő beállítanunk a lebegési magasságot, és máris lehet úszni az áramlattal. Mókás pillanat, amikor egy pillangóhal mellém sodródik, és bámulja, ahogyan utazom az áramlattal. Együtt potyázunk, szerencsére nem jár errefelé kalauzhal…

A negyedik napon a kapitány a hajnali kikötés közben Satayánál lát egy nagyobb delfinrajt. Kortyolom a kávét, és azon tanakodunk, hogy mennyi az esélye annak, hogy még két óra múlva is ott lesznek. Végül beülünk négyen a zodiákba. Elsőre csak párat pillantunk meg: határozottan tempóznak, messzire úsznak tőlünk, majd visszafordulnak hirtelen, s mire kettőt pislogunk, már minden irányból füttyögő, kattogó kavalkád vesz minket körül. Csak lebegünk és ámulunk a delfinraj közepén: 50-70 cikázó vidámság kering körülöttünk ­– karnyújtásnyira: az egyik megáll előttem, átúszik alattam, majd kiugrik a vízből, és előttem landol. Ahogyan a filmeken: átugrott. Aztán megáll, rám néz, s mintha azt mondaná: na öreg, ezt csináld utánam!

Amikor eljön az út utolsó napfelkeltéje, és a kikötő felé vesszük az irányt, megint a hajó orrában ülve nézem az előbújó napkorongot. A kapitány már megszokta, hogy minden reggel ott ülök. A víz nyugodt, szinte feszített víztükrön haladunk. Pörögnek a gondolataim. Szeretem ezt az arcát törékeny világunknak, szeretem a sós levegőt. Tisztelettel gondolok a tengerek, óceánok méretére, sajátos élővilágára.