Harminc, mindenre elszánt fiatal mászik Salzburg mellett, miközben méteres hó borítja a hegyet. Mindössze húsz napjuk van arra, hogy önerőből eljussanak Monte Carlóig. Nincsenek könnyű helyzetben. A kötelező felszerelés nagyjából tízkilós, és a siklóernyőn kívül csak magukra (és a segédjükre) számíthatnak.  

Utastársaink kíváncsian, ugyanakkor nagyon diszkréten méregetnek bennünket a 20 fős, csomagokkal telezsúfolt kisbuszon...

2005. júliusában vágtam neki – nem tévedés – a Gross Venediger megmászásának. A tervünk az volt, hogy a reggeli, pécsi indulás után délutánra megérkezünk a hegy lábához, és még sötétedés elõtt elérjük az elsõ menedékházat.

Megpróbálom leírni a leírhatatlant. Gondolom, pusztán a „Kaukázus” szó hallatán sokaknak jelennek meg képek a vad és ismeretlen vidékrõl, a félelmetes hegyekrõl, az antropológiában oly sokat emlegetett kaukázusi embertípusról, aztán a kefirrõl, és így tovább.

Valamiféle, számomra érthetetlen, monoton kántálásra ébredek. Félig-meddig kinyitom a szemem, de még túl sötét van, hogy lássak is valamit. A tagjaim nem akarnak engedelmeskedni a felkelésnél, olyan, mintha nem lennék beolajozva, nem is tudom, hol vagyok.

kettő az egyben

Voss, Norvégia: egy szikrázó augusztusi nap, a hegyeket mégis hó fedi. A kisváros az ország legnagyobb fjordja, a Sogne partján fekszik, de engem inkább a kikötőben álló motorcsónak érdekel.